Dr. Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek szentbeszéde Doroszlón 2010. 09. 8-án

Főtisztelendő Püspök atya, paptestvérek, közéletünk előjárói, tisztelendő nővérek, Krisztusban szeretett testvéreim! Nincs általánosabb és egyedibb dolog az emberi születésnél. Talán háromszázezer ember is születik naponta, amióta befejezték az evangélium írását és a statisztika törvényszerűsége szerint már született ember a világra. Annyira általános a születés, de annyira egyedi is, hiszen minden ember egyszeri és megismételhetetlen teremtménye az Istennek. És mindenkivel egy világ születik, és egy világ hal meg. és mindenki, valamiképpen, olyan talentumot is kapott, ami csak neki van, amivel majd neki kell elszámolnia. Minden születés számtalan kapcsolatot létesít abban a pillanatban, hogy valaki a világra jön. Hiszen gondoljuk meg, akinek addig nem volt gyermeke egyszerre apává, anyává válik; akinek nem volt testvére, testvért kapott; lett nagybácsi, nagynéni. De még a szomszéd is elmondhatja, hogy többen vagyunk az utcában, mert valaki született. Végül is, ha így belevesszük, akkor az egész emberiséggel kapcsolatba kerül mindenki, amikor megszületik, hiszen egy közös nevezőre megyünk vissza. És azt már a tudomány is igazolja, hogy valószínűleg egy emberi őstől származunk, holott a Szentírást is mondta ezt, de nem mindig ragaszkodtunk hozzá, hogy ez így lenne. És ha valaki, akkor a leginkább közösségbe kerülő személy az emberiséggel, maga Jézus Krisztus, aki testvérének vallott mindnyájunkat. És ha O testvérünk, akkor az O anyja a mi anyánk is. De nem a szó biológiai értelmében, hanem lelki értelemben. O lesz a mi égi anyánk is. Az o születésnapját ünnepeljük, amely felvett ünnep, akárcsak az Úr Jézus születésének ünnepe, mert az napra, hónapra, évre pontosan nincs benne a Szentírásban, utólag következtették ki. Még inkább így áll ez Szűz Mária születéséven is. Egészen középkorig magát a születésnapját nem is ünnepelték, bár Szűz Mária személyéről a zsinatok fontos és komoly megállapításokat tettek. Egy templom, egy jeruzsálemi templom fölszentelésének ünnepére tették Szűz Mária születésnapját, de még azt a templomot is Szent Annáról, az o édesanyjáról nevezték el. Amikor Szűz Mária megszületett, akkor az ellentétek egybeesése valósult meg, amint van egy középkori teológus, Nicolaus Cusanus, aki azt mondja: sokszor az ellentétek egybeesnek. Ha valakinek az életében vannak ellentétek, amelyek egybeesnek, és amelyek az isteni bölcsességet mutatják – mert Isten egyenesen ír görbe vonalakon – az éppen Szűz Mária. Az elso ilyen, mindenkinek szemet szúró ellentét, hogy mi egyszerre valljuk róla, hogy szűz és anya. Ezt a szüzességet úgy valljuk, hogy o Fiát emberi közreműködés nélkül foganta. Nem valami szemérmességi kérdés ez a katolikus teológiában, hanem a megváltásunkhoz tartozik. Szűz Mária azért is szűzien fogant és szülte Gyermekét, mert az ember megváltása nem jöhet az embertől. Mi nem tudjuk magunkat megváltani. Az emberiség ugyan tett rá kísérletet különféle eszmei áramlatokkal, kezdve a demokráciával, a testvériség-egyenlőség, és a szabadság gondolatával, és azután mindig vissza kellett hullania egy korábbi, sokszor nehezebb, vagy épp diktatórikus állapotba. Nem tudja az ember önmagát megváltani. Az embert megváltani csak Isten tudja. Ezért is kellett Szűz Máriának szűzien fogannia, és így adni a világnak Jézus Krisztus. Azért, hogy o az Isten Fiát adja. Az anyaságában pedig felragyogtatta Isten azt a teremtő képességet, ami leginkább hasonlóvá tudja tenni a teremtésben az embert az Istenhez. Szűz Mária személyében ott van egyszerre az alázatos szolgálóleány, és ott van az, aki annyira megdicsőít az Egyház, és egy szép metaforával a mennyek Királynéjává teszi. Hogy alázatos, azt o maga megvallotta, amikor az angyal köszöntötte őt. Az alázatosság végigvonul az egész Szentíráson, mert szinte alig lehet róla tudni, alig lehet hallani a hangját, és mégis a keresztény nép soha meg nem szűnő dicsérettel dicsőíti ot. Általában az alázatos és szerény emberek eltűnnek a történelemben, nem igen tud róluk a világ. Máriáról azonban mégis tudunk, mert ot Isten felmagasztalta a szentté avatás legfelsőbb fokával, amit mi a mennybevétel ünnepén, Nagyboldogasszony napján tartunk, és az a megkoronázása is képe annak, hogy az Isten ot megdicsőítette. Szűz Mária egy bűnös világba született bele, de bűntelenül élt. Ez is egy óriási kontrasztja a mi világunknak. Azt hogy a bűnnel találkozunk, azt nem kell különösebben bizonyítani. Szinte már mást sem hallunk, a médiák mintha csak erre játszanának rá. A bulvárlapok ezzel traktálnak bennünket a világ bármely pontjáról, vagy a környezetünkből. A véres, gyilkos eseményeket hozzák nap, mint nap. Ezzel találkozunk. és valamiképpen az a terheltségünk van már, hogy ebből mintha már ki sem tudnánk lépni. Van ennek magyarázata, a bűnnek. A kinyilatkoztatás egyértelműen megmondja, hogy az ember miután szembeszegült az Istennel, az eredeti bűnben elveszítette értelmének a tisztaságát, jóra való ráirányulását, elhomályosult a jóra és ebből adódóan az ember sokkal könnyebben megtanulja a rosszat, mint a jót. És figyeljük meg, ez már gyerekkorban is így van. Elküldik a gyereket az óvodába, és az első napokban hazahozza a trágár szavakat, az illedelmes és okos kifejezéseket pedig annyiszor el kell neki mondani. A rosszat az elso pillanatban meg tudja tanulni a gyerek. De így van a felnőtt is. Az eredeti bűnnek a következménye, és a rosszra hajló akaraté, amihez még hozzájönnek a személyes bűnök. És néha úgy felsóhajt az ember, vannak még egyáltalán tiszta emberek a világon? Amikor politikai küzdelmek vannak, akkor keressük a tiszta embert. Ne keressük, nincsenek. De nehogy azt higgyük, hogy mi tiszták vagyunk. Mi sem vagyunk tiszták. A családunkban is van bűn, van a közvetlen rokonságunkban. És ezért is kell nekünk a lelkiismeret-vizsgálatunkban magunkba tekinteni, és megvallani, hogy bűnös emberek vagyunk. Bár, vágyunk a tisztaságra. Jobbik énünk szeretné a tisztaságot. És ezért mutatja föl Isten Szűz Mária személyében a bűntelen embert, akit kivett az eredeti bűn terheltségéből, és megóvta ot a személyes bűntől is. De ez nem azt jelentette, hogy az o akaratát megbénította volna. Mert Szűz Mária tudott volna rosszat tenni is, a szabadakarat megvolt. Csakhogy a szabadakaratát jóra használta. Őt ugyan kiválasztotta az Isten, de ez a kiválasztás nem volt fátum, nem volt olyan predestináció, amely megbénította volna, hanem o a jót akarta. Mondhatta volna azt, hogy nem vállalom, de mégis vállalta. Az anyaságot vállalta; azt a nehéz életutat, amit Isten elé adott. Hisz ez a bűntelenség így vált számára értékké és éremmé, hogy tehetett volna rosszat, de nem tett. A jónak, a szépnek, az Istentől kijelölt útnak a követője volt. Aztán Szuz Máriában benne látjuk egyszerre az imádságos és tevékeny embert. Lehetne így mondani: a meditatív embert. Ez a kettő oly nehezen egyeztethető össze a mi életünkben. hányszor kapjuk rajta magunkat, hogy olyan nehezen tudunk imádkozni. Mondják az idosek és a fiatalok, hogy elkezdek imádkozni és mindjárt más jár az eszemben. Már az, hogy mit kellene tennem, mi az, ami rám vár. És ez szinte vissza-visszatérő bűnünk, hogy nem tudunk összeszedettek lenni. Valamiképpen úgy vagyunk, mint amikor egy társagás van, az emberek nem a másikra figyelnek már, hogy most odafigyelek a másikra, hogy mit mond, hanem már az jár az eszemben, hogy én mit fogok neki mondani; nem a másikra figyelek. Abból, hogy bólogatnak, látom, hogy így van. Nekünk az imádságban úgy kellene az Istenre figyelni, hogy most csak Rá figyelek. A görög liturgiában van egy ilyen gyönyörű szép felszólítás: tegyünk félre most minden földi dolgot. Nem tudjuk megtenni. Mindig vissza-visszatér az imádságunkba a hétköznapiság. De ugyanakkor a tevékenységünk sem egyértelmű sokszor. Mert abban is van annyi frusztráltság és fölöslegesség. És ha a meditatív életre tesszük a hangsúlyt, akkor mindig az bánt bennünket, hogy most valamit nem tettünk meg, valamit most cselekednünk kellene. Ugyanakkor a másik oldalon ott van, hogy a mai embert elkapta a tevékenységnek a láza. A japánok nagyon szorgos emberek, kitalálták ezt a fogalmat, hogy munka-alkoholista. Nagyon sok ember így van. Mindig is voltak henye emberek, vagy akik arra játszottak rá, hogy hogyan lehetnének munkanélküliek, és ilyen mindig volt; de hogy élőre tudunk haladni, az annak a következménye, hogy az ember dolgozik, és nem is keveset. És elfog bennünket ennek az örök tevékenységnek a láza, amiben nem hagyunk helyet az Istennek. Nincs hely a gondolkodásra, nincs hely – mondanánk így – a reflexióra, az önmagunkra való odafigyelésre, az Istenre való odafigyelésre. Eltöltjük úgy az életünket, hogy komolyan feltennénk azt a kérdést, hogy egyáltalán miért élünk, mi a célunk. Ilyennek annyiszor találkozunk, mi emberek, hogy dolgozik valaki, felépíti a házát, minden mást, amit lehet, megszerez, majd egy váratlan betegség rátör, alig hagy neki gondolkodási időt, és már meg is kell halnia. És ha egy ilyen helyzetben elkezd gondolkodni, hogy vajon miért is éltem én. Nem tudja sokszor megmondani. Mert kitöltötte ugyan a cselekvés az életét, de hogy annak mi volt az igazi és mély értelme, maga sem tudja. Főleg, ha ráállítja életét a szerzésnek a sínjeire, és azon megy, hogy most mindig több legyen neki. Az olyan, mint egy kábítószer. Így mondja a Prédikátor könyve, hogy aki szeret a pénzt, annak sohasem elég. És vannak ilyen emberek. Nem véletlen, hogy ilyen tőzsdézők és bankárok kapják leggyakrabban a szívinfarktusokat. Örökké ebben gondolkodnak, és ez űzi, hatja őket. A cselekvésnek, a szerzésnek az ördöge van sokszor bennünk. Olyan jó lenne, ha harmóniában lenne, hogy meg tudnánk olyankor állni, tudnánk imádkozni, tudnánk ünnepelni, de amikor kell, akkor – Pázmány szavával élve – körmösen dolgozni. Azokon a napokon, amikor ránk van bízva a munka, és tennünk kell. A minap beszéltem egy magyarországi mérnökkel – de lehetett volna idevalósi is. Van is munkájuk, meg nincs is. Azt mondta, hogy még csodálja, hogy időnként még úgy fizetgetnek. Most nincs munkánk, és ott vagyunk és ténfergünk. Azt nem engedik, hogy álljon le és pihenjen. Nem, most még legyünk itt. Sokszor sajnos a munkának is egy ilyenfajta céltalansága, vagy ilyen szervezetlensége vesz körül bennünket. Pedig ha esetleg megállnánk, összeszedettebbekké lennénk, és a munkánk is azzá válna. Nagyszerű volt Teréz anya, amikor azt mondták neki, hogy miért imádkozik naponta két órát, hát még azt az időt is rá tudná fordítani a betegekre. Ezt válaszolta: eloször is, ha nem imádkoznék, nem csinálnám ezt a munkát, már rég itt hagytam volna; másodszor, ha nem imádkoznék, akkor nem lenne erőm hozzá, nem tudnám olyan összeszedetten végezni, nem tudnék odafigyelni minden bajban lévő, elesett emberre. Ezt a kettőt szinkronba hozni az életünkben. Máriánál ezt látjuk. Elgondolkodik az agg Simeon szaván. A szívébe rejti, ezt azt jelenti, hogy a személyiségének a középpontjában van. Elgondolkodik a pásztorok szaván. Elgondolkodik a tizenkét éves Jézus szaván, megfontolja, amit mondott. És gondolom többször elgondolkodott akkor is, amikor Jézust úgy a távolban követte a nyilvános működésének idején. Ezért is tudott pontosan ott lenni, amikor Jézusnak legnagyobb szüksége volt rá. De o az az asszony, aki odafigyel arra, hogy bajban vannak a kánai menyegzőn a fiatalok, mert elfogyott a bor. O az az asszony, aki elmegy Erzsébethez és szolgál. Szolgálja Jézust. Szolgálj a kezdődő Egyházat, és o maga magát is az Úr szolgáló leányának mondja. Ezt az ellentétek így adja elénk ebben az időben Urunk, amikor egyesek vagy az imádsággal, vagy a tevékenységgel van gondjuk. Azután ott van az az ellentét, amit mi feloldhatatlannak látunk. Mert ki ne látott volna már ilyen törökkel átdöfött Máriát, akit mi a Hétfájdalmú Szűzként tisztelünk, a fájdalmaknak az asszonyát, és ugyanakkor mindig hozzátesszük, hogy Boldogasszony. A magyarban nagyon sok ilyen ünnep van: Kisboldogasszony, Nagyboldogasszony, Sarlósboldogasszony, Gyümölcsoltóboldogasszony. A kettőt nem tudjunk összehozni. Ha nekünk nagy fájdalmaink vannak, akkor sohasem érezzük, hogy boldogok vagyunk. Benne valahogy együtt van ez a ketto, hogy meg tudja őrizni lelkének derűjét még fájdalmában is. Az pedig nem azt jelenti, hogy mindig boldog volt, de soha sem volt boldogtalan. Nekünk itt a Biblia boldog-mondására kell odafigyelnünk, hogy valójában mit értünk rajta, azon, hogy o boldog volt. Mert a mi világunk ez a fogalom is gellert kapott, az öröm és a boldogság. A fiataloknál sokszor csak egy fölajzottság, ami együtt jár esetleg egy jó hétvégi bulival, egy kis extazi tablettával, meg sok minden mással, és akkor olyan feldobott. Csápolnak és kivetkőznek magukból, de azután úgy elmúlik a boldogságuk. Az idős ember meg annak örül, ha jó a vérnyomása, a koleszterinje, és jó a közérzete. Gyakran mondjuk, hála Istennek semmi bajom, és azt hisszük boldogok vagyunk. Nem vagyunk boldogok, csak épp semmink sem fáj. Ha így állna a dolog, hogy a testi egészség lenne a legnagyobb boldogság, akkor életerős emberek soha sem lennének öngyilkosok. Hányszor látjuk, hogy szinte díjbirkózó emberek véget vetnek az életüknek. Pedig nekik kellene a legboldogabbaknak lenniük. Az igazi boldogság valahol más szférában van, mint mi. Persze vannak kisebb-nagyobb boldogságok az életünkben, de mit ér az a boldogság, ami elmúlik? Már Dante megmondta: nincs semmi fájdalmasabb annál, mint gondolni a régi szép időkre a nyomorban. Hát hiába gondolunk arra itt, hogy milyen jól ment, amikor még megvolt a nagy Jugoszlávia, és ki lehetett menni Németországba, hogy mi voltunk a húzó ágazat, ezen a tájon, irigyeltek minket a szocialista blokkban: Milyen jól ment a jugóknak, nekik az van, ami nekünk még nincsen, mindenük megvan. Elmúlt. Ér most már nekünk az a boldogság valamit? Semmit sem. Az a boldogság, ami nem tartósítható, az mindig csak torzó. És valamiképpen a Kisboldogasszonyban is ez van, csak a születési időre, az életre szóló boldogságokat kapta meg. Az igazi boldogság a mindig az Istennel és az üdvösséggel kapcsolatos, ami el nem vehető. Az Apostolok Cselekedetében azt olvassuk: Boldogan távoztak a Főtanácsból, mert méltónak bizonyultak arra, hogy Krisztusért gyalázatot szenvedjenek. De benne van a Szentírásban, hogy előbb meg is verték őket. Ha még ilyen élethelyzet is van, hogy valakit megbotoztak, gyaláztak, és azt mondja „Krisztusért gyalázatot szenvedett”, és ennek örült. Hogyha van olyan boldogság, ami még egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben is az élet derűjét, értelmét adja, akkor azt kell keresni. És Mária ezt kereste. Amikor az angyal megszólítja őt, hogy „az Úr van veled”, akkor biztosítja neki azt, hogy o sohasem lesz boldogtalan. És Mária ezt akkor is, amikor a kereszt alatt áll, ezt a reményt őrizte a szívében. Miszerint az az üzenet, amit az angyal harminchárom évvel korábban mondott, nem tudja hogyan, de valóra fog válni, hogy az Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját. Pedig a föltámadáson innen volt még. Szent Bernát szavával mondva: meghalt a Fiával lélekben, de lélekben föl is támadt. S az o boldogsága ez volt, hogy az Isten vele van. És azok az emberek, akik tudják, hogy az Isten velük van, legyenek bár betegágyon, legyenek börtönben, elhagyatottan, azok sohasem tragikus sorsúak. Lehet, hogy az életük drámai, de sohasem tragikus. Az Úr vele volt. És így volt o egyszerre a fájdalmak anyja, és a boldogságoknak is a megélője. És azután az is egy nagy ellentét, paradoxon az életében, hogy alig jegyezték fel Szűz Máriának a szavait. Van egy pár mondata, és egy szép imádsága, a Magnificat, a hálaadó imádság. De ezeken felül nem sok szó van feljegyezve a Szűzanyáról a Szentírásban. Nagyon sokan azért írnak, hogy megörökítsék a nevüket. Azért szeretnek szerepelni, hogy megmaradjon a hírnevük. A színészetben is van egy exhibicionizmus, hogy orájuk felfigyeljenek. Az írok meg szinte mindig ezért. Már Horatius megmondta annak idején: Exegi monumentum aere perennius – Megalkottam ércnél maradandóbb emlékművemet. Megírta verseit, tehát orá emlékezni fognak. Hát hogy mennyien olvassák Horatiust, az kérdés. Az írok, akik siránkoznak, hogy nem tudnak annyi példányban kiadni könyvet, nem terjed el a hírük. Mert ok szeretnék, ha őket ismernék az emberek még évszázadok múltán is. De sokan olyanná válnak, mint a tegnapi időjárás-jelentés, amire már nem vagyunk kíváncsiak. Szűz Mária szavát nem jegyezték fel, csupán alig néhány sorban. És mégis mennyit emlegetjük. Az a prófécia, amit o magáról mondott, hogy „boldognak hirdet engem minden nemzedék”, ez valóra vált. hát minden órában, minden percben valahol például imádkozzák a rózsafüzért, mondják az angyal szavait, köszöntjük őt. Alig szólt, és mégis megmaradt így a keresztény nép, az emberiségnek az emlékezetében. És aztán az is, hogy o egyszerre tanítónő is és tanítvány is. Amikor az ember iskolába kerül, akkor a tanítói sokáig többet tudnak, mint amit o tud. És nem leszünk a tanítóink tanítói, mert mi mindig tanítványok maradunk – hacsak nem olyan fokozatra jut később a tudományunk. A Szűzanya tanította Jézust. Miért tanította? Mert Jézus teljes értékű embernek született. „Növekedett korban, kedvességben, bölcsességben Isten és emberek előtt”. Tehát Jézust meg kellett tanítani az anyanyelvére, az illedelmes viselkedésre. Mindarra, amit egy kisgyereknek tudnia kell, minden bizonnyal Szűz Máriától tanulta. De egyszer megfordult a helyzet, a tanítónőből tanítvány lett. Mert o nem három évet, hanem harminc évet volt Jézus mellett, és azért utána is kíséri őt. És a legjobb tanítvány marad, bár van a Szentírásban egy olyan nehezen értelmezhető kijelentése Jézusnak, amikor odamennek és jelentik, hogy itt van anyád és testvéreid. „Ki az én anyám, kik az én testvéreim? Akik mennyei Atyám akaratát megteszik. Meghallgatják, szívükbe zárják, és megvalósítják, amit én mondok.” Hátha valakire, akkor Szuz Mária áll ez. O igazi tanítvány lett a szó régi értelmében is, hogy együtt élt a mesterrel. És amikor Jézus feltámad, és elmegy az apostolok köréből, akkor ismét tanítónő lesz. Mert mindazokat a dolgokat, amelyek Jézus gyermekkorára vonatkoznak, azokat tőle tudjuk. Szent Lukács evangélista tőle tudhatta meg. Megint tanította azokat, akik Jézus tanítványai lettek. Ez a tanítvány-tanítónői szerep nála cserélődik életében. Az is érdekes, hogy Szűz Mária sírjához nem tudunk elmenni. Szent Péter sírjához el lehet, Szent Jakabéhoz el lehet, minden nagy szentnek megvan a sírhelye, ahova el lehet menni. Szűz Mária sírjához nem tudunk elmenni. Mennybevétetett. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy egy lift vitte volna fel, hanem elnyerte a teljes üdvösséget. Ezért az o teste megdicsőült. A feltámadt test tulajdonságaival rendelkezik. De annak ellenére, hogy nem tudunk elmenni a sírjához, hány kegyhelye van a világon? Hány helyen tiszteljük őt? Nincs egyetlen ponthoz kötve a tisztelete. Ha csak a magyar búcsújáró helyekre gondolok, azoknak a száma is több százra tehető, ha nem is olyan nagyok, mint Doroszló, vagy Vodica, Csíksomlyó, de vannak olyan helyek, ahova a környék népe mindig eljár. Hány templom titulus van erre szentelve? Nincs egy hely, ugyanakkor számtalan hely van, ahol Máriát tisztelik és szeretik. Itt is egy ellentét oldódik fel az o életében. Valami ilyen nagyszerűség kezdődött el Szűz Mária születésekor. Ezért nagy dolog számunkra, mert amit akkor még nem tudott a világ, azt mi már későbbiek, tudjuk. Jézus tanítása, az Egyház tanítása, tisztán adja elénk az o személyiségét, az o kilétét. Ezért ünnepeljük az o születésnapját is. A kezdet ünnepe ez – mondja krétai Szent András. Ez hozott bennünket össze. Minden nép fia ünnepli Szűz Máriát, aki keresztény. Katolikusok, ortodoxok különösen is. De mi magyarok azzal a kiegészítéssel is, hogy mi Boldogasszonynak hívjuk ot, Nagyboldogasszonynak, Magyarok Nagyasszonyának. A mi észjárásunkra utal, és utal arra, hogy a mi magyarságunknak a megőrzésében milyen jelentős szerepe volt a Szűzanyának. Nem csak azért, mert rábízta Szent István király a koronáját, és vele az országát, hanem az egész magyar történelem tele van ezzel úgynevezett inkultúrációval, hogy a népnek a lelkébe, kultúrájába, szokásaiba beleivódott a Mária-tisztelet. Az már messzire vinne, és hosszú lenne, hogyha még arra is kitérnénk, hogy a protestáns testvéreinknél is valamilyen formában ez megvan. A mi tiszteletünk a Szűzanya iránt, valamiképpen mindig magyarság erősítő is. Ahogy most mi itt vagyunk, ez magyarságunkban erosít. És azért is jöttem el ide szívesen, mint az egykori Szent Koronát hozó Asztrik érsek kilencvenedik utódja, és sok kalocsai püspöknek, hiszen száz évvel ezelőtt a kalocsai érsek még úgy jött ide, mint saját területére. És ha jól tudom, ezt a mostani kegytemplomot is talán Haynald, vagy Császka érsek építette, az előzőket pedig az akkori kalocsai érsekek. Tehát valamiképpen ez a Mária-tisztelet őriz a nemzeti önazonosságunkban is bennünket. Így a Kisboldogasszony napja ennek is az ünnepe. Az ünneplés, a Mária-tisztelet, az mindig a maga helyén kell, hogy legyen. Mi Istent imádjuk, de az emberek közül legkiválóbb módon a Szűzanyát tiszteljük, hiszen minden elmondunk azzal, hogy o Jézus anyja. De ez a tisztelet ne csak külsődleges legyen. Tehát, hogy elmondjuk itt az imákat, eljöttünk ide szép ruhában és zászlókkal. Kellenek ezek, de tükrözzék a belső tiszteletet. Azt, hogy mi szeretnénk követni a példáját, szeretnénk életének az erényeit is magunkévá tenni, valamiképpen úgy élni, ahogyan o élne a helyünkben. És azt a nagy, örök tanítást, hogy „tegyétek azt, amit Jézus mond”, azt megszívlelni, és a mindennapjainkban valóra váltani. Szűz Máriát ünnepeljük, égi anyánkat, az o születésnapját. A születésnap magyar földön, katolikus tájakon mindig bensőséges, családi ünnep. A névnapot szokták szélesebb körben ünnepelni, sot a férfiak esetében még inkább. A születésnap mindig a családra marad, mert ilyenkor az anyák magukat kellene, hogy előkészítsék egy-egy ünnepi ebéddel. Így a legszűkebb család köszönti az anyát. Úgy gondolom, hogy mi, akik most itt vagyunk, Szűz Mária családjához tartozunk, és ennek nagyon kell örülnünk, hogy egy családba tartozunk lélekben, gondolatban, történelemben, nemzetiségben, és ez összefűz bennünket. Ebben segít minket a Mária-tisztelet. Legyen ünnep a mai nap, és ez az ünnep sugározzék ki a hétköznapokra is, kísérjen bennünket ennek lelki megerősítésével, és azzal a biztos tudattal, hogy mi is lehetünk boldogok Szűz Mária példájára az élet összes nehézségei között, mert az Úr velünk is velünk van. Mária erre jó példát mutat, és mint jó anyánk, égi közbenjárónk, könyörögj érettünk. Dr. Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek életrajzaDr. Bábel Balázs 1950-ben Gyónon született. Gimnáziumi éveit a kecskeméti
piaristáknál töltötte. 1969-ben kezdte tanulmányait az Egri Hittudományi
Főiskolán. 1976-ban pappá szentelték. 1980-ig vidéken volt káplán.
1990-1992-ig a Központi Papnevelő Intézet prefektusa. 1992-1997-ig a
Központi Szeminárium spirituárisa. 1997-1999. között a Váci Szeminárium
rektora.
1992-1997. között a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának
oktatója. 1994-1997-ig PPE Hittudományi Karának nappali tagozatának tanára.
1997-1999-ig a Váci Hittudományi Főiskolán oktatott. 1997-1999. között a
budapesti Kalazantium teológiai tanára. 1997-tol pápai káplán lett. 1999.
február 24-én érsekké nevezték ki, felszentelése 1999. április 10-én
történt Kalocsán. 1999. június 25-tol áll az egyház megyéje élén. A Magyar
Katolikus Püspöki Karban o az Ökumenikus bizottság elnöke, az Országos
Egyházművészet és Műemléki Tanács elnöke, a Kultúra és Tömegtájékoztatás
Bizottságának tagja. Dabas önkormányzata 2002. március 15-én a város
díszpolgára címet adományozta neki.