Moholról már másfél évtizede rendszeresen indul a doroszlói búcsúba gyalogos zarándok csoport. A vállalkozó szellemu zarándokok száma általában 15-25 között mozog és az 1994-es elso gyalogos zarándoklat óta, csak párszor fordult elo, hogy a kedvezotlen idojárási viszonyok végett nem tudták ily módon megtenni ezt az utat.
Idén 25-en voltak moholi és adai lakosok, akik szeptember 6-án reggel 6 órakor a templomban gyülekezve, Isten áldását kérve vállalkozásukra. Plébánosuk ft. Baráth Gábor atya imádságos lelkülettel engedte oket útjukra – el is kisérve oket a faluszéli keresztig. A csapat lelkesen vágott neki, az embert próbáló, egy irányba megközelítoleg 92 kilométeres útszakasznak, melynek során csak egy hosszabb éjszakai pihenot tartanak (évek óta Kishegyesen). De ahogyan ok maguk fogalmaznak: „Akit egyszer elkapott ennek a gyalogos zarándoklatnak a szelleme, amíg csak teheti így akar menni!”. Bár volt, aki már az induláskor nagyon el akarta oket rettenteni! Ugyanis összetalálkoztak egy roma emberrel, aki megkérdezte tolük, hová mennek. Amikor meghallotta milyen hosszú útra készülnek ezt mondta: „Jaj, hát akkor ezek megdöglenek, még odaérnek!” Ez a kijelentés természetesen senkit nem bátortalanított el és mindannyian épségben megjárták oda és vissza is az utat!
Igaz, személyesen (még) nem volt alkalmam velük tartani, de a hazaérkezésükkor jelen voltam és kihasználtam az alkalmat arra, hogy megszólaltassak pár gyalogos zarándokot. Álljon itt élménybeszámolójuk:
Vendel bácsi, 62 éves (Mohol): „Most voltam eloször zarándoklaton – eddig is mentem volna, de mivel állatokat tartok, eddig nem tudta kire hagyni oket és ez meggátolt ennek a vágyamnak beteljesülésébe. Eddig. De most sikerült megoldanom! ( Elárulom önöknek, hogy a zarándok társaitól megtudtam, hogy a bácsi a nagy meleg ellenére az egész utat öltöny felsoben tette meg!) Hitben nevelkedtem fel, máskor is voltam már busszal, de magam elé tette, hogy még életemben egyszer gyalogosan is meg akarom tenni ezt az utat. Most sikerült. Örülök ennek!”
Erzsi néni 62 éves (Ada): „Ötödször gyalogolok – ez is volt a kívánságom, hogy ennyiszer el tudjak menni. Amit a szívemben hordoztam az elsosorban a családom volt. Férjem egészségéért fohászkodtam, és legalább még 65 éves koromig szeretném ezt az utat gyalog megtenni. Az idén nagyon könnyen átéltem mindent, szenvedés, törések nélkül mentem. Volt már úgy, hogy az egész talpam „lement”, de a Jó Isten meghallgatta kérésemet és mennél idosebb lettem, annál könnyebben megy ez a fajta zarándoklat.”
Timi és Móni 33 éves iker lányok (Ada): „Kilencedszer tesszük meg ezt az utat gyalogosan. Az imaszándékaink között volt az úton: közösségük megújulása, családunkban édesapánk megtérése – és a vendéglátó család nehézségeit is hordoztuk magukkal a zarándokúton. Ha valaki szeret gyalogolni, megvan benne a lelkesedés, az elszántság hogy legalább egy részt végig tud menni, meg persze, ha van valami szándék a szívében, amit a zarándoklat során hordozni akar – amiért menni akar – ennyi elég ahhoz, hogy valaki elinduljon gyalogosan ezen az úton!”
Marina 20 éves (Mohol): A zarándoklat legfiatalabb résztvevojeként – idén már másodszor ment. „Elsosorban azért indultam el újra, mert elsore nagyon megfogott ennek az útnak a szavakban kifejezhetetlen szépsége. Egy szép, összetartó közösség formálódik az út során az emberekbol.” Hogy tudnád megfogalmazni mi a lényege ennek a sokak szemében elavultnak tuno – napokig gyalogosan baktató, imádkozó zarándoklatnak?- tettem fel számára a kérdést. „Számomra eloször is az, hogy a bajainkat, bánatainkat elvigyük, odahelyezzük Szuzanyának. Segítséget kérünk tole az elottünk álló idoszakban is, hogy ha lehet minden jól alakuljon az életünkben – új erot nyerjünk a ránk váró nehézségek elviseléséhez. Egyben hálát adni is mentem, hogy minden vizsgámat sikerült idoben leraknom és erot kértem a továbbiakban is a tanuláshoz. Hiszem, hogy mindenben a Szuzanya segítségére számíthatok, és ezért már most azon igyekszem, hogy ha csak lehet jövore is el tudjak jutni gyalogosan Doroszlóra.”
Haza érve a templomba bevonulva láttam rajtad, hogy nagyon elérzékenyültél. Szavakba lehet foglalni ennek okát? Mi hozta ki beloled ezeket a könnyeket? – kérdeztem. „Elsosorban a hála, hogy a Szuzanya megóvott bennünket végig az úton, hiszen nem egyszer voltunk veszélynek is kitéve (pl. egy asszony miközben a traktor utánfutójára kellet, hogy felszálljunk – hanyatt esett és semmi komolyabb sérülést nem szenvedett… a Szuzanya alá tartotta anyai palástját! – Vagy a traktor légfékje felmondta a szolgálatot, amikor lejton lefelé mentünk és senki nem sérült meg, semmi baj nem lett ebbol sem…). Egyszeruen ezeket az érzéseket nem lehet szavakban kifejezni. Az érti meg, aki eljön és végig csinálja a zarándoklatot velünk.”
Klári néni 69 éves (Mohol): „15 éve egymás után részt veszek a gyalogos zarándoklaton. 93-ban kezdodött a zarándoklat elhunyt ft. Danyi László atyával – akkor Szegedre mentünk – a fatimai Szuzanya szobra amikor ott volt – utána indultunk Doroszlóra. Az elso indulás nagyon emlékezetes volt. Zuhogott az eso reggel ötkor, hat órakor volt az indulás – családom vissza akart tartani, azt mondták ilyen idoben nem megy senki sehová. Erre azt mondtam nekik: Én a templomig elmegyek, ha lesz valaki, akkor megyek, ha nem akkor maradok itthon. Mindenki aki feliratkozott az útra, mind ott volt (15-20-an voltunk). Zuhogott az eso. Amikor vége volt a templomban az útra bocsájtó imádságnak, gyönyöruen sütött a nap és végig az utunkon szép idojárás kísért minket. Amikor hazaértünk és bementünk a templomba – akkor kezdett el újra esni az eso. Elmesélni nem lehet ezeket az élményeket – át kell élni. Akit megfog ennek a zarándoklatnak a lelkülete – azért mindig visszavágyik, és amint hazaérünk már azon törjük a fejünket, hogy akkor jövore hogy s mint megyünk. Ez a négy nap fizikailag fáradtságos, de lelkileg feltöltodünk!”
Zsolt 23 éves (Mohol): „Másodszor voltam. Négy évvel ezelott mentem eloször, mert éreztem egy olyan indíttatást magamban, hogy el kell mennem. Indulás elott 3 nappal döntöttem ezt el, neki vágtam és nagyon jó élményekkel értem haza. Idén azért indultam újra neki, mert van egy-két cél az életemben, amit szeretnék elérni – elsosorban magamhoz illo hívo társat tudjak találni. Ha sikerül, akkor jövore azért fogok menni, hogy hálát adjak, ha nem valósul meg a vágyam ebben az évben, akkor jövore újra erre a szándékra vágok neki az útnak – ha csak tehetem. Mélyen érint a kishegyesi vendéglátó családok vendégszeretete is mindig. Nagyon hálás vagyok azért, ahogyan minden jóval ellátnak bennünket és nem csak ott, hanem minden útba eso piheno helyen is.”
Tamás 23 éves (Mohol): „Idén ötödszörre mentem. Minden nagyon szép és jó, problémamentes volt. Odaérve még a ministrálásba is aktívan részt vettem, mindegyik szentmisén és az esti – reggeli zsolozsma imádságokon is. Az Úr mindenhez adott erot és kello lelkesedést!”
Megszólaltak még páran akik már részt vettek egykor a gyalogos zarándoklaton, de most csak a hazaérkezéskor való megvendégelésbe segítettek be.
Irénke néni 60 éves (Mohol): „Nehéz mutét után pár évvel hálából mentem el egyszer gyalogosan, de sajnos a lábaim belso visszér gyulladást szenvedtek így többször nem tudtam így nekivágni az útnak. Viszont a mi traktoruk viszi már évek óta a gyalogosok mellett a csomagokat, 67 éves férjem vezetésével. (Aki minden évben úgy jön haza, hogy utoljára ment, de azért a rá következo évben csak megint elindult!). Azon az úton, amit gyalogosan tettem meg, számomra a legnagyobb „felfedezés” az volt, hogy a határban az út mellett milyen változatos és szép virágokat lehet találni. Ezekbol mindig koszorúkat fontunk és ez ma is így van, hiszen az út menti kereszteken helyezzük el oket, meg a traktor elejére is jut! No meg természetesen a zarándokok által vitt feszületen is mindig van friss virág koszorú.”
András bácsi 72 éves (Mohol): „Egészségi állapotom nem engedte meg, hogy idén nekivágjak az útnak. Bár az indulás napján reggel, amikor felébredtem az útifu ott volt a lábam alatt. El is döntöttem, hogy összepakolok és elmegyek. De ahogy hajoltam meghúzódott a derekam. Ez egyértelmu jele volt annak, hogy nem szabad gyalogosan mennem. Így most csak itthon, a zarándokok fogadásának segédkeztem. De természetesen a két napos szervezett busszal elmentem azért Doroszlóra. De teljesen más gyalog menni. Más úgy megérkezni a kegyhelyre, de a legnagyobb élmény, a zarándoklatról hazaérkezni. Amikor már közelítek a faluhoz – bár idos ember vagyok -, de könnyekig meg tudok hatódni. Hiszen hálatelt a szívem Szuzanya iránt, aki végig kísér az úton. Az emberiségnek szüksége van valamire, nem csak pénzre, munkahelyre, hanem elsosorban hiányzik a Jó Isten! Ezt mutatta meg az is, hogy idén mennyien ott voltak ezen a zarándoklaton! Keresik az emberek az Istent!”
Ahogy riportalanyom is megfogalmazta: „Fizikailag elfáradva, lelkiekben megerosödve érkezett haza a zarándokok csoportja!” Remélni tudjuk, hogy jövore is alkalmas lesz az idojárás, hogy újból nekivágjanak ennek az útnak, hiszen más nem fogja meggátolni ebben a szándékukban ezeket az embereket, kiket a közös út, közös élmény különleges közösségé formált. Imádkozzunk, hogy példájukat minél többen kövessék!
L. Zsuzsanna
